Gszögön voltunk. Miután J megszületett. Másnap indultunk. Nem szakadtam el a külvilágtól. Borccal és S-vel is minden nap többször is beszéltünk. Mégis. Nem csináltam semmit. K-ékkal beszélgettünk sokat, a többiekkel is esténként, de olyan igaziakat B-val és K-kal. És nem akartam semmit. Nem éreztem éhséget, nem zuhanyoztam, csak ha zavart, h büdös vagyok. Nem mostam fogat.Csak jöttünk-mentünk B-val.Koncerteken voltunk. Ültünk. Bárhol napközben.És csak úgy ment az idő. Nemigen néztem az órát. Nem kellett semmit se csinálnom. Semminek se volt ott az ideje. Semmi se kötött. Utólag jöttem rá, hogy szabad voltam. Mindentől. Nem tudom, éreztem-e már ilyet. És a kapcsolatunk is letisztult. Lement róla az a sok szemét, fölösleges dolog, ami a hétköznapok alatt ráragadt.Megint megláttam, hogy van. És hogy ez milyen jó. Valahogy meg kéne tartani a szabadság tisztaságát. Rá kell jönnöm, hogyan. Fölvetődött, h nem zavart-e, h öregen voltam/voltunk ott. És nem. Mert egybeolvadtam mindennel, az egész légkörrel, a tájjal, a hellyel, az eseményekkel. Szerintem láthatatlan voltam. Mert az egész része voltam. És ebbe a szabadságérzésbe a rossz dolgok, rossz érzések is beleférnek. Mert az nem csak jó dolgokkal találkozam azalatt a 4 nap alatt (S Anyával maradt itthon - Anya mindig szomorú, de legalábbis sokszor, Borc a kisbabával Pesten, A-ot nem láthattuk). De nem tekeredtek a nyakamra. Jöttek, éreztem, mentek.